Kettő

Hejhó!:)

Itt is vagyok a második fejezettel! Remélem elnyeri majd a tetszéseteket!

Komizzatok, pipáljatok, vagy iratkozzatok fel, nem harapok!:D

u.i.: Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett három komit, a három feliratkozót plusz a pipákat! Feldobtátok a napom!:) #luvyaguys♥

Jó olvasást!♥

Lots of love,

Panna*

szeptember 3., kedd

Kezdődik.

Az ébresztőórám felháborítóan korán kezdett őrült csörömpölésbe. Párnába fúrt fejjel nyöszörögtem, miközben kezemmel igyekeztem elhallgattatni az álomgyilkos készüléket. Bosszantó módon sehogy sem találtam meg a szundi gombot, így egyszerűen lesöpörtem az asztalról a vekkert, ami hatalmas csattanással landolt a parkettán. Durva megoldás, de legalább megszűnt a zaj.

Ezek után kibattyogtam a konyhába a reggeli energiaadó tejeskávémért, amit a csempének dőlve fogyasztottam el.

Mivel elhatároztam, hogy az idei évben jobban odateszem magam, mint tavaly, mindenre igyekeztem nagy hangsúlyt fektetni. A balerinakontyom elkészítésével húsz percig vesződtem, hogy minden apró hajszálam tökéletesen álljon. Időigényes meló, de ilyen maximalistának, mint én, totál megéri.

Ezt követően következhetett a smink. Nem akartam levakolni az arcom, épp csak annyi sminket tettem fel, ami szolid és szép, plusz én is megnyugszom, hogy nem is vagyok annyira csúnya. Sajnos bármennyire minimális is a sminked, sok idő elmegy az apró simításokkal. Én is így jártam, ezért a ruhámra mindössze három percem maradt. Fenébe!

Idegbetegen téptem föl a szekrényajtóm és tüzetesen megszemléltem az összes benne lévő holmit. Az agyam gőzerővel kattogott, hogy meglelje a megfelelő öltözéket, de az idő nagyon ellenünk dolgozott.

- Gondolkodj máár! - toporogtam kétségbeesetten. Abban a pillanatban a tekintetem megakadt a fehér, Minnie egeres pólómon. Meg is van a tökéletes kiindulópont! Innentől számolva alig tíz másodpercre volt szükségem és máris összehoztam egy tuti kis szettet. A fent említett póló halványbarna nadrággal és hasonló színű baseball dzsekivel.

- Egy kibaszott zseni vagyok! - vigyorogtam a tükörképemre, aztán, amikor megláttam, mennyi az idő, kirohantam a szobából, felkaptam a rózsaszín tornacipőm és igyekeztem nem elkésni.

A buszmegállóban Dóri ácsorgott türelmetlenül és felettébb idegesen várakozva .

- Bocsiii! - kezdtem a mentegetőzést, amikor a húsz méteres körzetébe kerültem.

- No para, de szedd a virgácsaidat, mielőtt elkésünk! - toporgott.

Szerencsénkre jött egy busz, ami ugyan fullon volt, de legalább nem késtünk el.

Csengetésre estünk be a terembe Atissal és Marcival. Így négyen összevigyorogtunk, amolyan "Ti is most? Mi is most. Megúsztuk a késést, hell yeah!" módon. Sokatmondó mosoly, a diákoknak volt idejük kifejleszteni az évek alatt.

Gyorsan a helyünkre spuriztunk, majd előszedtük a tolltartónkat és angyali mosollyal köszöntöttük a belépő rajztanárt.

- Jó reggelt! A nevem Tölgyessy Gerda! Mivel ez az első rajzóránk, szeretném, ha mondanátok magatokról pár szót!

A mi padsorunkból indultunk, ahol Barbi és Zsófi mesélt a vásárlási szenvedélyükről, na meg azt is hozzátették, hogy amúgy festeni is szoktak. Utánuk Dóri jött, aki formáját hozva csak beszélt, beszélt, beszélt és beszélt.

- Rendben, köszönjük! - szakította félbe Tölgyessy tanárnő szószátyár barátnőmet, majd felém fordulva várta az én "produkciómat".

- Hát, öhm... Kovács Panna vagyok, van két testvérem. Szabadidőmben sokat olvasok, esetleg zenét hallgatok. Néha szoktam rajzolni is.

- És miket szoktál rajzolni? - érdeklődött a tanár.

- Hát, főleg rajzfilmfigurákat meg kitalált dolgokat, de néha csinálok portrékat is.

- Érdekes. Jövőhétre behozhatnád a rajzaidat. - jegyezte meg Tölgyessy.

- Oké. - mormogtam beleegyezően, de már akkor tudtam, hogy úgysem fogom elhozni őket.

A bemutatkozósdi után a tanárnő beszélt a követelményeiről és hasonló egyhangú dolgokról, úgyhogy amíg hallgattuk, megittuk a dobozos tejeskávénkat és igyekeztünk nem elaludni.

Szünetben siettünk a vécére, ugyanis a fél literes kávénk nem akart többé bennünk maradni. Már ha értitek, mire gondolok.

Úgy téptük fel a vécéajtót, mint két őrült és már kezdtünk örülni, amiért megelőztük a csúcsforgalmat, ám ekkor beütött a ménkű: nincs papír.

- Ááá! Ezt nem hiszem el! - nyüszített Dóri.

- Hát ezt én sem! Van a tatyódban zsepi?

- Nincs. Neked? - pislogott reménytelien.

- Nincs. - grimaszoltam. Dühösen csikorgattuk a fogunkat, aztán kimentünk a folyosóra papírzsepit kunyerálni. A drága bátyám éppen jókor jött.

- Ricsii! Tudsz adni nekünk zsepit? - bámultam fel száznyolcvan centis alakjára a legaranyosabb "segítségre szoruló kishúg" nézésemmel.

- Nincs. - vont vállat hanyagul.

- A táskádban sincs? Kérlek! Nagyon kellene! - könyörögtem, miközben egy helyben rugóztam, nehogy bepisiljek.

- Mondtam már, hogy nincs. Na de húzás van, mert rontod az esélyem a csajoknál.

- Hidd el, ennél lejjebb már úgyse mehet. - vetettem oda flegmán.

- Bla, bla, bla. Inkább menj és lejmolj zsepit, mielőtt bepisilsz. - nézett rám lesajnálón.

- De Ricsiii! - vinnyogtam.

- Nálam van zsepi. - szólalt meg hirtelen egy mély hang, valahol a hátam mögött. Sebesen hátrafordultam és megpillantottam a leghelyesebb srácot, akit valaha láttam.