Egy

Halihó!:)

Mint látjátok, meghoztam az első részt! Remélem elnyeri a tetszéseteket és gazdagabb leszek pár komival és feliratkozóval. Ha úgy érzed nincs mit leírnod kommentban, akkor csak pipálj! Hidd el, annak is nagyon fogok örülni!

Nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást!♥

u.i.: Lépjetek be a facebook csoportba! [KATT]

szeptember 2., hétfő

Esik.

Hatalmas, robbanásszerű mennydörgésre riadtam fel. Az ablakon kinézve elvakított egy, az eget kettészelő villámcsapás. A szobában az egyetlen zajforrás az esőcseppek monoton kopogása volt az ablaküvegen.

Az éjjeliszekrényemen terpeszkedő digitális órára pillantottam, ami akkor váltott öt ötvenről öt ötvenegyre. Csalódottan vettem tudomásul, hogy pontosan kilenc perc van hátra az ébresztőig, így visszaalvásra semmi esély. Nyűgösen rugdostam le magamról a lábam köré tekeredett takarót és kibotorkáltam a konyhába, hogy magamhoz vegyem a reggeli tejeskávém. Szépen, nyugodtan szürcsölgettem a meleg italt és már majdnem elaludtam a széken, csupán az térített magamhoz, hogy majdnem leestem. Mit ne mondjak, csodásan indul a nap...

Kávé után berongyoltam a fürdőbe, ahol gyorsan megmostam a fogam és copfba fogtam a hajam. Igyekeztem precízen feltűzni a kiálló hajszálakat, de Eszti dörömbölése a fürdőszobaajtón eléggé zavaró volt.

- Nesze, mehetsz! - csaptam ki az ajtót.

- Kösz. - fújtatott és betrappolt a helységbe. A szememet forgatva mentem vissza a szobámba, hogy magamra öltsem az évnyitóra kötelező ünneplőruhám. Az említett szett egy fekete csőnaciból, fodros aljú blúzból és egy platformos magassarkúból állt. Csakhogy ez a viselet halálra volt ítélve a kinti szakadó esőben. Ekkor eszembe jutott a tökéletes megoldás.

- Apuu! - sétáltam át a szüleim szobájába az "elhagyott kiskutya nézéssel".

- Bármit is akarsz, nem! - monda édesapám, miközben megkötötte a nyakkendőjét.

- Légyszi', csak ma reggel vigyél el a suliba! - könyörögtem.

- Szó sem lehet róla! Ha téged elviszlek, el kell vigyem a húgodat és a bátyádat is, de ha ti hárman egy járműben tartózkodtok, mindig vita a vége.

- Ne már! Szakad az eső és nekem muszáj ünneplőben mennem! - nyöszörögtem.

- Rendben! - adta be a derekát.

- Köszi, köszi, köszi! Te vagy a legeslegjobb apuka! - ugrándoztam.

- Jó, jó örülj arrébb oké? Útban vagy. - tolt arrébb "kedvesen". Már ott voltam, hogy visszavonom az előbbi mondatom, de mivel tényleg nagyon kellett a fuvar, inkább csöndben odébbálltam.

Bedobáltam pár alap dolgot a táskámba egy cicás jegyzetfüzet és egy Micimackós toll társaságában, aztán felhívtam Dórit, a legjobb barátnőmet.

- Sziaa! - köszönt bele a tőle megszokott óriási lelkesedésével.

- Hali! Csak szólni akartam, hogy ma nem megyek busszal, mert kibuliztam apánál, hogy dobjon el kocsival! - közöltem vigyorogva.

- Menj már! - vinnyogott - Ezt nem teheted velem! Vigyetek el engem is légysziii!

- Meglátom, mit tehetek! - nevettem.

- Köszönöm! Hálám örökké üldözni fog!

- Inkább ne! - röhögtem és bontottam a vonalat. Na de most mehetek vissza apához puncsolni, hogy Dóri is élvezhesse kicsiny autónk kényelmét. Hajjaj, ez hosszú menet lesz...

Végül Eszti, Dóri és én kuporogtunk hátul, Ricsi pedig az anyósülésen terpeszkedett.

- Ez az idei első és utolsó alkalom, hogy elviszlek titeket! És csak hogy tisztázzuk, ha veszekedtek, kiraklak titeket! - jelentette ki apa.

- Értettük! - közöltük kórusban, mire apu szigorúan biccentett és elindultunk. A rádióból egy Rihanna szám szólt félhangosan, Dóri azt dúdolgatta, Eszti netezett a telefonján, Ricsi pedig zenét hallgatott fülessel, de a max. hangerőnek köszönhetően mi is hallhattuk azt a hörgős valamit, ami a fülében üvöltött.

- Legyetek jók! - köszönt el tőlünk apa puszta formalitásból és a kormányon dobolva várta, hogy kitakarodjunk a kocsijából.

Sietős léptekkel haladtunk az iskola épülete felé, a tócsákat és a többi befelé igyekvőt kerülgetve. Az ünnepségig még tíz perc volt hátra, amit az eső miatt az első emeleti színpadnál fognak megtartani. Mák, hogy a termünk is pont ott van, így akár az ajtóból is végignézhetnénk az előadást.

Az osztályba lépve hatalmas rendetlenség fogadott, annak ellenére, hogy csak Szasza, Zoli és Benji volt bent. Előbbi kettő a táblára firkált cenzúrát igénylő mondatokat a sulikezdéssel kapcsolatban, utóbbi pedig elmélyülten pengette a gitárját.

- Sziasztok! - köszöntünk Dórival kórusban. Benjitől nem érkezett válasz, a táblánál álló két jómadár pedig csak motyogott.

- Mintha ott folytatnánk, ahol tavaly júniusban abbahagytuk. - jegyezte meg barátnőm, mondandóját nosztalgikus sóhajjal kísérve.

Elfoglaltuk szokásos helyünket az ablak melletti sor második padjában és az ünnepség kezdetéig lehajtott fejjel szunyókáltunk.

Az ünnepélyt, balhés osztály lévén, az első sorból nézhettük végig, csakhogy a négy felügyelőtanár, plusz az ofőnk és az igazgató úr is rajtunk tarthassa a szemét. Fenomenális... ja nem. Az egyedüli pozitívum az volt, hogy amíg mi ülhettünk, a hátsó sorokban tobzódóknak végig kellett állniuk drága igazgatónk egy órás beszédét. Hah.

Miután sikeresen halálra untattak minket egy véget nem érő szóáradattal, következett három ofőóra az utánozhatatlan Szélesi Katalin tanárnővel, aki már-már túlszárnyalja az igazgató urat, ha beszédről van szó.

- Hatalmas szeretettel köszöntöm a tizedik d osztályt! - csapta össze a tenyerét Kati néni enyhén túllelkesedve, aztán belekezdett az olyan roppant fontos témákba, mint virágot kéne hozni az osztályba, milyen terítővel fedjük le a tanári asztalt és az örök klasszikus is előbukkant, a "Melyik suhanc firkálta össze a táblát?!". Lol. Természetesen nem volt jelentkező.

Fél tizenkettőkor szabadultunk, de ahelyett, hogy hazafelé vettük volna az irányt, beugrottunk az osztállyal ebédelni a mekibe.

- Kinek hogy telt a szünete? - kérdezte Gege az asztalra könyökölve, szájából egy fél sült krumpli lógott ki, nem épp ízlésesen.

- Egy: nyeld le, ami a szádban van. Kettő: jól köszi! És neked? - vigyorgott Dóri. Erre mindünkből kitört a röhögés. Balázsból olyan szinten, hogy az orrából folyt a kóla. Na, ezen már sírtunk.

Háromra értem haza, amiért normál esetben leszidnának, de mivel mindkét szülőm dolgozik, esélytelen, hogy rajtakapjanak ilyesféle apró kihágásokon. Egy-null ide!

A szobámba bezárkózva először lehámoztam magamról az ünneplőt, hogy azt egy kényelmes sort-trikó kombóra cseréljem, aztán bedobáltam a holnapra szükséges füzeteket a táskámba. A könyveket a szaktanároktól fogjuk megkapni a holnapi nap folyamán, így nem kellett pepecselnem a bekötéssel meg a vinyettázgatással, ennek hála több időm maradt facebookozni, valamint skype-olni az angol barátnőmmel Zoe-val.

Anya ötkor, apa pedig fél hétkor érkezett haza. Megkaptam a szokásos "Mi volt a suliban?" kérdést, aztán egy részletes "Semmi." válasz után folytathattam kocka életmódom.

Vacsorára csirkés lasagne-t ettünk, ami finom is lett volna, ha nem apa csinálja. Mindegy, remélhetőleg nem lesz belőle gyomorrontás.

Kaja után gyorsba lefürödtem, aztán pedig tévéztem a pihe-puha ágyam kényelmében.

Tízkor úgy ítéltem meg, hogy a másnapi suli miatt le kéne már feküdni, úgyhogy kikapcsoltam a készüléket és csak feküdtem a sötétben csukott szemmel. Nem tudom, pontosan mikor aludtam el, de arra még emlékszem, hogy arra gondoltam, az idei évet másképp akarom alakítani, mint a tavalyit.